A Neveléstudományi Intézet története

1814. december 4-én kelt I. Ferenc király rendelete, amellyel kinevezte Krobot Jánost a pesti egyetem bölcsészkarának neveléstudomány-professzorává. Ezzel a momentummal vált hivatalossá Magyarországon az első egyetemi neveléstudományi tanszék megalapítása. Az új tanszék hivatalos neve “cathedra pedagogiae sublimioris”, vagyis a neveléstudomány tanszéke. Krobot János az 1824/25. tanévben adott elő utoljára, onnantól kezdve - egészen 1870-ig - helyettesítéssel töltötték be a karon a neveléstudomány professzorának tisztségét. Az előadások nyelve az 1844/45. tanévtől kezdve a magyar lett, a tanszék pedig a “felsőbb neveléstan” elnevezést kapta. A szabadságharc bukása után a neveléstudomány oktatása egy évtizeden keresztül újra latinul folyt.
A kiegyezés után – Eötvös József modern kultúrpolitikai koncepciójának megfelelően – megindult a hazai tanügy, az egyetem korszerű újjászervezése. Ennek keretében megszakadt a helyettesítések sok évtizedes hagyománya: 1870-től harminc éven át Lubrich Ágost állt a neveléstudományi tanszék élén, aki a hazai katolikus orientációjú neveléstudomány továbbfejlesztőjeként jelentős szerepet játszott a magyar pedagógiaelmélet alakításában. Neveléstudománya a korszak első nagyszabású pedagógiai szintézise volt. A neveléstudományi tanszék vezető professzorának előadásai mellett a hetvenes évektől kezdve a herbartiánus pedagógia legnagyobb hazai terjesztője, Kármán Mór egyetemi magántanár, a gyakorló gimnázium tanára, a gimnáziumi tanterv kidolgozója is rendszeresen tartott előadásokat a gimnáziumi oktatás-nevelés speciális kérdéseiről, illetve a herbarti pedagógia főbb problémáiról. Lubrich erőteljesen küzdött a herbarti pedagógia elterjesztése és hivatalossá tétele ellen, de sikertelenül, mivel az egyetemről kikerült tanárgenerációkra főleg Kármán gyakorolt hatást. A 20. század első felében kiemelkedett Fináczy Ernő alakja, aki három évtizeden keresztül állt a tanszék élén. A harmincas évektől egészen 1949-ben bekövetkezett kényszernyugdíjaztatásáig az egyetem pedagógia professzora Prohászka Lajos, a magyar kultúrfilozófiai-pedagógia jelentős képviselője volt. A 20. század második felében a Pedagógia Tanszék fejlődését a tanárképzésben bekövetkezett szervezeti és tartalmi változások, valamint a pedagógia szakos képzés megindítása határozta meg. Az oktatás fokozatos korszerűsítésében, a tanszék személyi állományának bővítésében, a tudományos kiadványok megjelentetésében, új oktatási diszciplínák (nevelésfilozófia, a pedagógiai kutatás metodikája, összehasonlító pedagógia, választható speciálkollégiumok) beiktatásában jelentős szerepe volt a hosszú ideig a tanszék élén álló Nagy Sándor professzornak. Az ő szervező tevékenységét folytatta tanszékvezetőként Szarka József professzor.
Az 1990-es években Bábosik István professzor vezetése alatt tovább folytatódott a tanszék erősödése, majd 2000. január 1-jén Neveléstudományi Intézetté szerveződött. 2003. szeptember 1-jétől az Intézet az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Karán működik. A Neveléstudományi Intézetben folyó andragógia szakos oktatás kezdeménye az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán alapított felnőttoktatási és művelődéskutató műhely volt. Az intézet tudományos arculatát meghatározzák szervezeti egységei, tanszékei, amelyek az oktató-kutató- és fejlesztő tevékenység együttesében, interdiszciplináris kitekintéssel, sok esetben nemzetközi együttműködésben művelik a neveléstudomány számos részterületét. Az utóbbi években tanúi lehettünk az oktatásinformatika, a felsőoktatás-pedagógia, a tanulási eredmények szemlélet hangsúlyossá válásának, a pedagógiai etnográfia megjelenésének, a felnőttképzéshez kötődő innováció-kutatásoknak, a nemzetközi beágyazottságot mutató pedagógiatörténet erősödésének.
Az ELTE Szenátusának 2015. június 29-ei döntése értelmében az Intézetben a korábbi tanszékek helyett kutatócsoportok működnek.